A régi iskola: bizonyos szinten felül nehéz elválasztani a mestert a művésztől

Fotó: Éberling András

A huszadik század második felében térségünkre szabadított szocializmussal együtt nagyon sok minden megtört, megszakadt nemzetünk kulturális fejlődésében is. A „haladó” ideológiának estek áldozatul a kastélyok és kúriák éppúgy, mint Budapest kiegyezés után épült városnegyedei és a részben lebontott, részben önmaga szocreálosított torzójaként átépített Budavári Palota.

Harang- és gomböntő

A Nemzeti Hauszmann Program keretében javában zajlik a Budavári Palotanegyed 1905-ös állapotoknak megfelelő helyreállítása Hauszmann Alajos egykori tervei szerint. Bár sok esetben épületreplikákról van szó, és az építési technológia sokat fejlődött az elmúlt bő évszázad során, az épületek látszó részei díszítményeinek mégis ugyanazzal a módszerrel kell készülniük, mint a századfordulón. Csakhogy míg Hauszmann annak idején válogathatott a kézművesmesterek és -műhelyek sokasága közül, addig ma nagyon kevesen rendelkeznek a történelmi enteriőrök újraalkotásához szükséges szaktudással.
A Hauszmann-program megvalósításáért is felelős kormánybiztos, Fodor Gergely egy november végi konferencián üdvözölte, hogy az alapítvány felkarolja és támogatja a kihalófélben lévő mesterségek oktatását a Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziummal együttműködve, ahol a megállapodás szerint 2023 őszétől elindítják és a műemlékes igényekhez igazítják a festő-, szobrász-, üvegműves- és fémszépmívesképzést. 

Az így felkészített fiatal szakemberek tudására pedig számítanak majd nemcsak a Budavári Palota, a Citadella és a visegrádi vár felújításánál is, de alighanem szükség lesz rájuk a Nemzeti Kastélyprogramban éppúgy, mint az országban folyó valamennyi állami és magánfinanszírozású műemlék-rekonstrukciós munkánál.

Fotó: Éberling András

A budapesti Kisképző a Kálvin tértől egy kőhajításnyira, a Török Pál és a Lónyai utca sarkán áll. A Kauser József tervei szerint az 1880-as években épült patinás épület önmagában megér egy stílustanulmányt. Homlokzatán a gótikus építészet formajegyei a barokkal alkotnak eklektikus elegyet, és ha a negyvenötféle formatéglából nagy műgonddal kialakított homlokzatát tekintjük, akkor a tartósság és a minőség okán kell fejet hajtanunk a korabeli építőanyag-ipar, illetve a kivitelezők előtt. De az intézmény története nem ezzel az épülettel kezdődött, hanem az 1778-ban induló Budai Rajziskolával (Schola Graphidis Budensis), illetve a tíz évvel később születő Pesti Rajziskolával, melyeket Mária Terézia 1777-es Ratio Educationis rendelete nyomán alapítottak az iparostanoncok és tanítójelöltek rajzi és stílusismereti képzésére.

Ezt már a jelenlegi intézményvezető, Szűcs Tibor (bal oldalon az alsó fotón) meséli irodájában, amelyben évszázados bútordarabokon olyan mellszobrok díszelegnek, amelyeket valamikori diákok alkottak. Kihúzza egy ősrégi komód nehéz fiókját, amelyből 1848-as keltezésű naplót vesz elő, benne táblázatokba szedve, kalligrafikus betűkkel bejegyezve az akkor oktatott tantárgyak és tanerők nevével. 

Fotó: Éberling András

Ebben az évben többek között puskaműves, szobrász, kertész, rézöntő, harangöntő, üveges, aranyműves, fazekas, gomböntő és hangműszerész (hangszerkészítő) szakmákat oktattak. Megmutatja a korabeli naplóban, melyik volt az a pillanat, amikor a naplóvezetésben egyik lapról a másikra átálltak németről magyar nyelvre.

A több intézményből összevont alma matert később Székesfővárosi Iparrajziskolának hívták, ami nem véletlen, mert minden kézművesmesterség alapjának a rajztudást és stílusismeretet tartották függetlenül attól, hogy melyik mesterségről van szó. Az oktatott szakmák listája mindenkor az ipartestületek igényei szerint változott. A képzés felfutása az 1867-es kiegyezést követő építőipari fellendülés hatására következett be, ezért vált szükségessé a Török Pál utcai (akkor Oroszlán utcai) iskolaépület felépítése is. A kiegyezés évében a diákok száma meghaladta az 1700 főt. 1904-től a szakrajz és szabadkézi rajz, illetve elméleti képzés mellé bevezették a műhelygyakorlatot, illetve művészettörténet-oktatást, amelynek első tanára maga Lyka Károly volt.

A huszadik század második felében térségünkre szabadított szocializmussal együtt nagyon sok minden megtört, megszakadt nemzetünk kulturális fejlődésében is. A „haladó” ideológiának estek áldozatul a kastélyok és kúriák éppúgy, mint Budapest kiegyezés után épült városnegyedei és a részben lebontott, részben önmaga szocreálosított torzójaként átépített Budavári Palota.

Fotó: Éberling András

Harang- és gomböntő

A Nemzeti Hauszmann Program keretében javában zajlik a Budavári Palotanegyed 1905-ös állapotoknak megfelelő helyreállítása Hauszmann Alajos egykori tervei szerint. Bár sok esetben épületreplikákról van szó, és az építési technológia sokat fejlődött az elmúlt bő évszázad során, az épületek látszó részei díszítményeinek mégis ugyanazzal a módszerrel kell készülniük, mint a századfordulón. Csakhogy míg Hauszmann annak idején válogathatott a kézművesmesterek és -műhelyek sokasága közül, addig ma nagyon kevesen rendelkeznek a történelmi enteriőrök újraalkotásához szükséges szaktudással.
A Hauszmann-program megvalósításáért is felelős kormánybiztos, Fodor Gergely egy november végi konferencián üdvözölte, hogy az alapítvány felkarolja és támogatja a kihalófélben lévő mesterségek oktatását a Képző- és Iparművészeti Szakgimnáziummal együttműködve, ahol a megállapodás szerint 2023 őszétől elindítják és a műemlékes igényekhez igazítják a festő-, szobrász-, üvegműves- és fémszépmívesképzést. 

Fotó: Éberling András

Az így felkészített fiatal szakemberek tudására pedig számítanak majd nemcsak a Budavári Palota, a Citadella és a visegrádi vár felújításánál is, de alighanem szükség lesz rájuk a Nemzeti Kastélyprogramban éppúgy, mint az országban folyó valamennyi állami és magánfinanszírozású műemlék-rekonstrukciós munkánál.

A budapesti Kisképző a Kálvin tértől egy kőhajításnyira, a Török Pál és a Lónyai utca sarkán áll. A Kauser József tervei szerint az 1880-as években épült patinás épület önmagában megér egy stílustanulmányt. Homlokzatán a gótikus építészet formajegyei a barokkal alkotnak eklektikus elegyet, és ha a negyvenötféle formatéglából nagy műgonddal kialakított homlokzatát tekintjük, akkor a tartósság és a minőség okán kell fejet hajtanunk a korabeli építőanyag-ipar, illetve a kivitelezők előtt. De az intézmény története nem ezzel az épülettel kezdődött, hanem az 1778-ban induló Budai Rajziskolával (Schola Graphidis Budensis), illetve a tíz évvel később születő Pesti Rajziskolával, melyeket Mária Terézia 1777-es Ratio Educationis rendelete nyomán alapítottak az iparostanoncok és tanítójelöltek rajzi és stílusismereti képzésére.

Ezt már a jelenlegi intézményvezető, Szűcs Tibor (bal oldalon az alsó fotón) meséli irodájában, amelyben évszázados bútordarabokon olyan mellszobrok díszelegnek, amelyeket valamikori diákok alkottak. Kihúzza egy ősrégi komód nehéz fiókját, amelyből 1848-as keltezésű naplót vesz elő, benne táblázatokba szedve, kalligrafikus betűkkel bejegyezve az akkor oktatott tantárgyak és tanerők nevével. 

Fotó: Éberling András

Ebben az évben többek között puskaműves, szobrász, kertész, rézöntő, harangöntő, üveges, aranyműves, fazekas, gomböntő és hangműszerész (hangszerkészítő) szakmákat oktattak. Megmutatja a korabeli naplóban, melyik volt az a pillanat, amikor a naplóvezetésben egyik lapról a másikra átálltak németről magyar nyelvre.

A több intézményből összevont alma matert később Székesfővárosi Iparrajziskolának hívták, ami nem véletlen, mert minden kézművesmesterség alapjának a rajztudást és stílusismeretet tartották függetlenül attól, hogy melyik mesterségről van szó. Az oktatott szakmák listája mindenkor az ipartestületek igényei szerint változott. A képzés felfutása az 1867-es kiegyezést követő építőipari fellendülés hatására következett be, ezért vált szükségessé a Török Pál utcai (akkor Oroszlán utcai) iskolaépület felépítése is. A kiegyezés évében a diákok száma meghaladta az 1700 főt. 1904-től a szakrajz és szabadkézi rajz, illetve elméleti képzés mellé bevezették a műhelygyakorlatot, illetve művészettörténet-oktatást, amelynek első tanára maga Lyka Károly volt.

Remekmű a lépcsőházban

Az igazgató a magas, boltozatos folyosón végigvezetve az iskolai muzeális archívumba kísér, mely tele van gipszornamentika-tanulmányokkal, szobrokkal és régi rajzok tömegével. Minden diáknak tudnia kellett a saját szakmájának megfelelő tárgyat a műszaki rajz ismérvei szerint ábrázolni, illetve árnyékolással térhatásúvá tett színezett látványrajzot készíteni róla, amely a mai 3D-s számítógépes grafika korabeli megfelelője volt.
Már késő délután van, odakint sötét és hideg, de a műtermekben, amelyek a régi fényképek tanúsága szerint szinte semmit sem változtak az elmúlt száz évben, még javában tartanak a foglalkozások. Elsőként egy szobrászműhelybe lépünk be, ahol felsőbb évfolyamosok egyforma, görög atlétát ábrázoló gipszszobraikat tökéletesítik. A polcokon a tizedik évfolyamosok mindenféle állatábrázolásai sorakoznak. Arrébb ékszerekkel teli folyosói tárlók jelzik, a következő állomásunk az ötvösműhely lesz, ahol most vékony fémlemezből kell bonyolult, csipkeszerűen áttört finom, térhatású kis pillangó- és madár-kompozíciókat készíteniük a diákoknak, akik szemlátomást egymást is támogatják a munkában. Egyikük épp satuba fogott munkadarabot hevít gázlánggal, a többiek pedig figyelik, tanácsokkal látják el, drukkolnak neki. A díszítőfestők termében éppen rajzóra folyik, beléptünkre a pózoló fiatal aktmodell félénken takarja el fedetlen kebleit. Az emberi test anatómiai pontosságú ábrázolása már az ókori görögök óta az európai művészeti hagyományok ismeretének alapjait képezte. Egy mai tanulónak is rendelkeznie kell ezekkel az ismeretekkel, ha önálló alkotóként vagy restaurálási és rekonstrukciós munkálatok során az egykori mesterek nyomdokaiba szeretne lépni. A korongozó keramikusok termében is lázas munka folyik, roskadozik az égetőkemencék előtti asztal a történelmi korszakokat idéző kerámiáktól.

Fotó: Éberling András

 Stílus- és technikatanulmányok közt látunk bronzkort idéző kerámiaedényeket, ókori görög fekete alakos vázákat, egyiptomi amforákat és középkori mázas edényeket, mellettük feltűnik számos mai ízlésnek megfelelő darab, érdekességként pedig egy art deco stílusú váza a XX. század elejét idézve.

A festő, szobrász, ötvös, kerámia és grafika szakok mellett lehet jelentkezni divat-stílus és jelmeztervező, fotográfia, mozgókép, textil- és üvegműves szakokra. A képzés metódusa, módszerei és célja nem sokat változott, szerencsére még a szocializmus évtizedeiben is sikerült megőrizni a tanszabadságot. Az igaz, hogy a mesterképzésről fokozatosan átkerült a hangsúly a művészképzésre, miután az országossá váló intézménybe az ország legtehetségesebb fiataljait gyűjtötték össze, akik közül legtöbben a képzőművészeti vagy iparművészeti felsőoktatásban folytatták tanulmányaikat.

– Az, hogy ma ismét jelentős igény mutatkozik az építőipar és más iparágak részéről a művészi szintű kézműves-mesteremberek iránt, egzisztenciálisan nagyon is vonzó karrierutakat ígér a fiatalok számára – mondja az igazgató, hozzátéve: aligha véletlen a hatszoros túljelentkezés. Manapság nem tesznek merev különbséget a mester és a művész között. Inkább Lotz Károly­ példája az irányadó, hiszen neki sem derogált nagyszabású vásznak után egy „közönséges” lépcsőházban, polgári megrendelésre festeni. Kortársaival együtt ő is egyszerűen „csak” mesternek tartotta magát.

 

Fotó: Éberling András